The Mysterious Stranger

Elbűvölő, magabiztos, nyugtalanítóan kedves, és apró csodákkal nyeri el a fiúk bizalmát, mielőtt elárulná, hogy Sátánnak hívják, a bukott angyal unokaöccse, egy angyal, aki végignézte az emberiség egész történelmét, és semmit sem érez iránta. Parányi élő embereket varázsol elő, majd a legcsekélyebb megbánás nélkül elpusztítja őket, és a mondat közepén folytatja, ahol abbahagyta. Mi nem tudunk rosszat tenni, magyarázza, és vágyat sem érzünk rá, mert nem tudjuk, mi az. Az ember, mondja, porból való, és az erkölcsi érzék nyomasztja; az angyalok a Halhatatlanok.

Twain ragyogó prózája pasztorális csöndet épít fel, majd a hangvétel puszta szenvtelenségével engedi, hogy a borzalom lecsapjon. Sátán ölébe vesz egy sebesült kutyát, és a holdfényben meggyógyítja; néhány perccel később szétzúz egy általa teremtett kis világot, és a fiúkat táncra perdíti a sír felett. Távozása — ahogy csillogó, szivárványszínű buborékká vékonyodik, amely egyet pattan, majd szétpukkan — ámulatba ejti és kételybe taszítja őket, akik többé sohasem tudnak igazán visszatérni gyereknek lenni.

Ami falusi komédiaként indul, fejezetről fejezetre kozmikus teológiává tárul: vitává Istenről, a szabad akaratról, és arról, mit jelent kicsinek lenni egy közönyös ég alatt. A fiúkat titoktartás köti, és egyre mélyebbre húzza őket ez a különös barátság — és velük tart az olvasó is, olyan kérdések felé, amelyeket Twain úgy tesz fel, hogy közben sohasem engedi el egészen a szellemességét.