Around the World in Eighty Days

A világ azonban nem hajlandó együttműködni. Amikor az indiai vasútvonal félbeszakad, Fogg egyszerűen vesz egy elefántot, s a túloldali erdőben kimenti a máglyahalálra ítélt fiatal özvegyet, Aoudát; az asszony csatlakozik a társasághoz, amint az vasúton és gőzhajón Hongkong felé száguld. A nyomában ott jár Fix, az apró, éles szemű londoni detektív, aki meg van győződve róla, hogy ez a higgadt úriember valójában szökésben lévő bankrabló, és aki szüntelenül újabb és újabb akadályokat gördít az útjába. És ott van Passepartout, az egykori akrobata, hűséges és balszerencsés fickó, akit belesodor minden csapás, amit az út csak tartogathat. Pedig ő csak nyugodt életre vágyott.

Verne úgy írja mindezt, mintha egyszerre főkönyvet és stoppert tartana a kezében: sűrűn teleírva távolságokkal, költségekkel, menetrendekkel, minden új helyszínnél megállva egy oldalnyi földrajzi leírásra, mielőtt a szöveg újra lendületbe jön: a vitorlák fehér szárnyakként suhognak a tájfunban, száz sziú ugrik fel a robogó vonatra, fémsodronyok zengenek hegedűhúrként a havon át. Mindezt alulról átjárja a humor, szárazon, rezzenéstelen arccal, hiszen a nagy gesztusok javát puszta számtanná zsugorítja.

Ami mégis megmarad az emberben, az a csendesebb számvetés: az, akinek a legtöbb a vesztenivalója, marad a legnyugodtabb, a detektív, aki csapdába akarja csalni Foggot, egyszer csak azon kapja magát, hogy ütést fogad fel a védelmében, és valahol Bombay meg az Atlanti-óceán között a fogadásból vállalt utazásból olyasmi lesz, amit a hőse soha nem vett volna fel a menetrendjébe. Hogy a nyolcvan nap elég-e, azon néhány óra múlik — és Fogg, természetesen, számolja őket.